|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 2 találat | lapozás: 1-2 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Munteanu, Aurel 2000. október 28.Az utóbbi időben Bánffyhunyadon két szobrot is avattak. Aurel Munteanu esperes bronzszobrát és Nicula Gheorghe bronz mellszobrát. Bartolomeo Anania ortodox egyházfő beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy a tragikus sorsú mártír esperes bátorsága, hazaszeretete példaként kell szolgálnia ifjúságunknak, s ezért cselekedeteinek az igazságnak megfelelően kell a köztudatba kerülniük. A szoborállítók felfogása szerint az 1940. szeptember 10-én Bánffyhunyadra bevonuló magyar hadsereg felelős Aurel Munteanu esperes, valamint Nicula Gheorghe helyi rendőr haláláért. Az eseményt a magyar fél másként világítja meg, hiszen a történtekről hivatalos jegyzőkönyv készült, s ez megjelent az 1988-ban kiadott Tanulmányok Erdély történetéről című könyv 221-222. oldalán. Eszerint a magyar uralom alatt a legalább 90%-ban magyar városban görögkeleti román egyház nem volt. Az erőszakos elrománosító politika építtetett román templomot a város egyik legszebb helyén, a magyarok birtokából kisajátítottak területen. Muntean Aurél esperest nevezték ki, aki soviniszta román, egyben magyargyűlölő politikát folytatott. Szónoklataiban a magyarok ellen izgatott s többször kijelentette, hogy a magyarságot el kell pusztítani, a magyar gyerekeket ki kell szorítani a magyar anyákból. Ez a túlnyomó részben magyar város lakosságának gyűlöletét váltotta ki. Nyikula György rendőr a román uralom alatt több magyar nemzetiségű egyént megkínzott. A magyar hadsereg bevonulásakor Muntean kijelentette, hogy minek jöttek ide a pohosok, úgy sem sokáig lesznek itt. Mehetnek akár Bukarestig is, majd ott gulyást aprítanak belőlük. Miért nem maradtak Ázsiában? Erre a provokáló kijelentésre a tömegben kitört a bosszúvágy, amely azért is élt a lelkekben, mert 1919-ben, a románok bevonulásakor több magyar nemzetiségű egyént megöltek és halálra sebeztek. A feldühödött tömeg megrohanta mind a papot, mind a rendőrt, agyba-főbe verte és megölte őket. A román állítással ellentétben tehát nem a bevonuló magyar hadsereget terheli a felelősség, hiszen mind az esperes, mind a rendőr lincselés áldozata lett. Ez ügyben két jogerős bírósági ítélet is született: hat személyt 2 hónapi börtönre, egy személyt 3 hónapi börtönre ítéltek, de mindegyik végrehajtását 3 évre felfüggesztették. Az oroszok bejövetele után létrejöttek az úgynevezett népbíróságok. Ebben az ügyben 1946. március 8-12-e között zajlott a tárgyalás, melyen 5 vádlottat halálra, 7 vádlottat életfogytiglani kényszermunkára, 1 vádlottat 15 évi kényszermunkára, 3 vádlottat 5 évi kényszermunkára, egy vádlottat 25 évi kényszermunkára ítéltek. A családtagok elmondása szerint az elítéltek túlnyomó része, ott sem volt a gyilkosság elkövetésénél. /Péntek László: Ki a vétkes? = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./2016. február 18.A 2. bécsi döntés Kalotaszegen: ahogyan a románok és magyarok láttákA magyar és román közösségi emlékezetben más és más módon él az 1940. augusztus 30-án meghozott 2. bécsi döntés. Több mint két évtizeddel ezelőtt, 1993-ban Kalotaszegen, az egykori határ két oldalán található településeken sok idős embert is megkérdeztem, hogyan emlékeznek a fél évszázaddal korábbi eseményekre. Írásomat ezeknek az interjúknak az alapján állítottam össze. Kalotaszeg nagyobbik része Észak-Erdélyhez, kisebbik része pedig Dél-Erdélyhez került az 1940-es német döntőbíráskodás nyomán. Az akkori eseményekre visszaemlékező magyar, illetve román adatközlők szerint a 2. bécsi döntés meghozatalának másnapján, 1940. augusztus 31-én már értesültek a döntés szerint megállapított új magyar–román határról. Annak körülbelüli vonaláról az információikat újságokból és a rádióból szerezték. A magyar adatközlők arra emlékeztek, hogy az új magyar–román határt Kalotaszegen a Csucsa és Kolozsvár közötti főútvonaltól 8 km-re délre kellett megállapítani. A románok szerint Kalotaszegen az új magyar–román határ pontos megállapítása csak 1940. szeptember 10-én fejeződött be. Arra mindkét fél elég pontosan emlékezett, hogy az új magyar–román határ mindkét oldalán – Kalotaszegnek mind a dél-erdélyi, mind az észak-erdélyi részén – az őrbódék kb. 12 km távolságra voltak egymástól és a közöttük járőröző 5 főből álló határvadász egységek 3 óránként váltották egymást. Nemcsak a magyar, hanem a román visszaemlékezők is azt állították, hogy az új határőrizet gyenge volt, így viszonylag könnyen át lehetett jutni mindkét oldalra. Emiatt gyakoriak voltak a csempészakciók. A Kalotaszeg dél-erdélyi részén élő csempészek elsősorban élelmiszereket juttattak át Kalotaszeg észak-erdélyi részére, Magyarországról pedig csereáruként főleg ipari cikkeket hoztak a román felügyelet alatt maradt kalotaszegi területre. Üldöztetés és önkényes bíráskodás Az új határ dél-erdélyi részén maradt magyarok visszaemlékezései szerint nagyon kemény időszak következett életükben. Legtöbben arról meséltek, hogy a magyaroknak tilos volt az otthonukon kívül magyarul beszélni. Aki ezt az íratlan szabályt utcán, az üzletben vagy a hivatalokban megszegte – és a román hatóságok rajtakapták –, veréssel és egyéb megaláztatásokkal büntették. Az Észak-Erdélyben maradt románok szerint a magyar csendőrök nem bántak kesztyűs kézzel az emberekkel, főleg a románokkal szemben léptek fel ellenségesen. (Itt érdemes megemlítenem, hogy a megkérdezettek többsége úgy emlékezett vissza, Észak-Erdély vegyes lakosságú falvaiban éppúgy nem volt román felirat, mint Dél-Erdély magyar falvaiban magyar felirat). A közösségi emlékezet más és más módon őrizte meg néhány faji alapú gyilkosság történetét. A románok körében nagy port kavart Aurel Munteanu román esperes halálának híre. A magyarok erre így emlékeztek vissza: Kalotaszeg észak-erdélyi részének Magyarországhoz történő visszacsatolása előtt Munteanu esperes a havonta megtartott bánffyhunyadi állatvásáron egy szekéren állva – saját híveinek önmérsékletre történő figyelmeztetései ellenére is – azt kiabálta: „a magyarokat ki kell irtani, a gyermekeket még az asszonyok hasából is ki kell vágni”. Ez annyira felbőszítette a magyarokat, hogy a visszacsatolás után néhány keményebb bánffyhunyadi, magyarbikali és sárvásári legény megfogta a román esperest és lapátnyelet dugtak le a torkán, így ölték meg. Magyar beszélgetőtársaim szerint a román pap meggyilkolásának híre hamar elterjedt, és az oláhbikali, valamint a bedecsi románok bosszúból többször is fel akarták gyújtani Sárvásárt, ami végül is nem történt meg. A román adatközlők szerint az Aurel Munteanu esperesről terjesztett hír nem volt igaz. Szerintük a papot mindenki emberségesnek ismerte, aki a magyarokkal is jó kapcsolatot ápolt. Kérdésemre, hogy mi állhatott akkor a magyar legények által elkövetett gyilkosság hátterében, egybehangzóan azt válaszolták: hencegő, magyarkodó fiatalok kivagyiságból és erőfitogtatásból ölték meg, hogy megrémisszék a románokat. Több román adatközlő szerint a magyarok egy Nicula nevű román rendőrt is megöltek, ezt viszont magyar forrásból nem erősítették meg. Arról viszont a román visszaemlékezők nem hallottak, hogy Sárvásárt románok akarták volna felégetni. Míg más területen a magyar és a román közösségi emlékezet sok esetben hasonlít vagy közelít egymáshoz, a gyilkosságok kapcsán igen eltérőek a vélemények. Magyar adatközlők szerint az orosz front közeledtével a románok két egeresi magyart, valamint Nagypetriben a magyar református papot megölték. Amikor ennek próbáltam utánajárni románok körében, a nagypetri gyilkosságot mindenki tagadta. Az egeresi magyarok halálával kapcsolatban a környékbeli románok úgy tudják, hogy bosszú volt az 1940 szeptemberében Egeresen a magyarok által megölt két román miatt. Besorozás bosszúból Mind a magyar, mind a román adatközlők állították, hogy Kalotaszegnek a dél-erdélyi és az észak-erdélyi részén egyaránt jellemző volt, hogy a „kisebbségi” sorkötelesek döntő többsége átszökött a szomszédos „anyaországba”. (Több interjúalanyom is azt mesélte, hogy sok család cserélődött ki négy év alatt a határ két oldalán: a magyarok északra, a románok délre szöktek. Egész falvak nemzetiségi összetétele megváltozott.) Kalotaszeg dél-erdélyi részében az otthon maradt sorköteles magyar férfiakat a román hatóságok hadgyakorlatra, valamint kötelező ortodox misére vitték a magyarok visszaemlékezése szerint. Szintén tőlük hallottam, hogy amikor az orosz csapatok megszállták Kalotaszeg dél-erdélyi részét, a román közigazgatás információi alapján az orosz katonaság magyarok százait hurcolta el kényszermunkára vagy szibériai lágerekbe. A románok arra emlékeztek, hogy a magyar uralom alatt levő falvakból az otthon maradt sorköteles román fiatalokat egyenesen a frontra vitték harcolni, így közülük kevesen tértek haza. Beszéltem olyan román emberrel is, aki azt állította, hogy falujából a harcra alkalmatlannak nyilvánított idősebb román férfiakat elvitték a tatabányai szénbányába dolgozni. Gazdasági megtorlások Szóba kerültek a két ország határ menti gazdasági viszonyai is. Az Észak-Erdélyben maradt románok úgy emlékeztek, hogy gazdaságilag nehéz évek voltak, mert magasabb adókat és számos büntetést kellett fizetniük. Amikor a dél-erdélyi részen maradt magyaroktól kérdeztem ugyanezt, azt az egybehangzó választ kaptam: életük legnehezebb periódusát élték át 1940–1944 között. Sok magyar az éhhalál szélén vergődött, mert a román hatóságok minden terményüket elrekvirálták. Aki tiltakozni mert, azt megverték vagy elhurcolták. Népszámlálási adatok 1941-ből Az általam vizsgált néhány észak-erdélyi település 1941-es népszámlálási adatai: Bánffyhunyadnak 83, Magyarbikalnak 99,4, Sárvásárnak pedig 98,2 százaléka volt magyar. Oláhbikal a jelzett időszakban színromán volt, Bedecs lakosságának pedig 0,8%-a volt magyar nemzetiségű. Kíváncsi voltam, ki hogyan emlékezik az 1941-es népszámlálásra, az etnikai felmérésekre. A románok azt mondták, hogy a magyar uralom alatt román nemzetiségű számlálóbiztosok és román nyelvű kérdőívek nem voltak, de csalásokra és visszaélésekre nem emlékeztek, erről akkor senki nem beszélt. Teljesen más volt a helyzet délen: a magyarok szerint az etnikai felméréseket román nemzetiségű hivatalnokok és csendőrök végezték, akik folyamatosan csaltak, emiatt nagyon sok volt a visszaélés, a téves adatbevitel. Az általam megkérdezett egyszerű emberek többsége úgy vélekedett, a kisebbségi jogok megsértése ügyében egyik oldalon sem volt hova fordulni. Mind a román, mind a magyar adatközlők azt állították, hogy 1940 és 1944 között egyetlen esetben sem szállt ki a kisebbségi jogokat ellenőrző német–olasz bizottság. Érdekes módon mindkét oldalon az az általános érv fogalmazódott meg, hogy Kalotaszegen a két nép egymással szembeni ellenszenvének az elmélyülése az 1940–1944 közötti időszakban keresendő. Sebesy Tamás. Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-2
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
